Végre!

Tegnap este készültem, leszerveztem, hogy tudjak ma reggel futni. Majd egy hete nem húztam cipőt (mármint futósat :D), vártam már. Reggel látszólag úgy tűnt, minden ellenem van, aztán a végén mégiscsak tök jó volt! 

Pedig alig aludtam, egész éjjel a Nagylány homlokát kereste a tenyerem, mire végre belelendültem volna az alvásba, csörgött az óra, hogy keltsem a Kicsit, suliba készülni. 8 után hazafelé jövet, kattogott az agyam, el kell menni, mert ma nem lesz már alkalmam rá.                        

Esett az eső, ez máskor kifejezetten pozitívumnak számítana, de ma - kávé és reggeli nélkül - valahogy nem hiányzott. Számoltam, hogy mi jöhet ki az időmből. Gyors reggeli muszáj, érzetem, hogy energia kell, különben neki sem indulok, aztán még odafeküdtem a Nagylány mellé (ez gyógyít legjobban), csekkoltam a hőjét, majd öltözni kezdtem. Kinéztem az ablakon és kicsit feltöltött hassal, hópelyheket látva máris sokkal nagyobb kedvvel kötöttem be a cipőmet. Nem csoda, hogy hangosan daloltam az út elején.

Pontosan 10 km ment, bár a terv kicsit több volt, de észbe kaptam, mert időre kellet hazaérnem. Tehát nem a távot néztem, hanem félidőnél visszafordultam. 55 perc volt, csúszott, végig koncentrálnom kellett, érzem is most a bokámon. Nem fáj, de az egyensúlyozástól másképp mozogtam.