BRUTÁL No1

...futottam.
Brutál állat volt.
Nem ment el a kedvem.
Denemááám.
Sőt.
Lesz még ilyen.
Mesélek.

Esik az eső. Alap. De csak azért, hogy a szívás ne legyen szimpla. Tavaly is így volt, de akkor csak 34 km-t futottam.

Mindehhez 13 fok. És a tudat, hogy át kell gázolnom egy kis tón, mocsáron, amibe beleragad a lábam. A domb, amire kb. 20-szor kellett felfutni semmiségnek tűnt a többi akadályhoz képest. Szalmabála piramis, de olyan, amire első körben nekifutásból még csak-csak fel lehet tápászkodni, de ha előtted nem tudnak felmenni, akkor te sem tudsz, megtorpan a lendület, agyalsz, hogy hogy tudod felküzdeni magad. Az utolsó körben is.

Mentális teher rendben, első tavas móka után tudod, hogy még kétszer bele fogsz gázolni a nádasba, anélkül, hogy megkérdezték volna tőled, hogy akarod-e. Még jó, hogy vannak szurkolók, akik természetesen oda tömörülnek, ahol legnagyobb eséllyel fognak röhögni. Értem én, én is oda álltam volna.

Csapongok, mert dolgozom fel az egész délelőttöt és semmit sem szeretnék elfelejteni.

Melegítésnél látom, hogy egy fiú belemegy bokáig a tóba, kérdem, jó-e ez neki, mondta jó. Nem győzött meg. Iszonyú hangulat, nem tudom hányan lehettünk, de mindenki mindenki barátja volt. Kérdeztem pár embert, mit tanácsolnak, milyen szerkóban nyomjam le. Először hosszú ujjast húztam, a 13 fok mégis csak 13 fok. Mondják sok lesz. Váltsak pólóra, de ha van topom, akkor lehet, hogy elég lesz. Tanácstalanság a köbön, fogalmam sincs milyen akadályok lesznek, ha kúszni kell, jól fog jönni  a hosszú ujj. Vízből kijönni nehéz lesz, ha megszívja magát. A hosszú gatyát is letanácsolták rólam, nem vittem másikat, maradt. Pólót jobb híján rákötöttem egy fára, gondoltam megvár.

Rajtnál poénkodás megy. Előttünk a domb. Elhangzik a RAJT, valaki kapásból rávágja ottvagyunkmáááár? Hogy lehet röhögve dombot futni? Megindult az eleje, nyomták, mint süket a csengőt, nem értettem, ezt a tempót nem lehet hosszú távon, értsd pár száz méteren sem tartani, nemhogy 7 km-en. Eszembe jutott egy jó tanács, amit kaptam OKOSAN, amiben benne van minden. Nem kell az elején megdögleni, elég lesz a végén, vagy jobb esetben a vége után.

A homokban futás könnyű lett, az eső kicsit összetömörítette, aki sietett az elején, az letaposta a többinek, köszönöm nekik.

Erdőben cikkcakkban futás, a pálya úgy van kijelölve, hogy fára is kell kicsit mászni, a cipőd véletlenül sem fér bele a résbe, amin át kell menned.

Tóban gázolás után a pólóm derékig csupa víz, nehéz, hideg ahogy jövök ki a 13 fokra. Ekkor gyors elhatározásra jutok, póló off, éljenzés, vastaps a sztriptíznek.:) Mindenkinek jobb volt így. Póló kicsavar, a frissítőponton egy csávónak odadobom megőrzésre.

Vizes gatyával jó a futás. De még milyen jó. Főleg, ha fúj egy kis szellőcske. Közben izzadok, mert meló van keményen. Tudathasadás. Fázom vagy melegem van, vagy egyszerre érzem mindkettőt?

Szalmabáláról búzatengerbe ugrani és abban úszni érdekes érzés, de mikor tud ilyet csinálni a 21.században egy városi csaj? Közben fogy a szusz, és még fele visszavan, fejben megint összerakom magam, OKOSAN. Közben előzgetek, tök jó. Eltévedünk páran az erdőben, mert nincs rendesen kijelölve, visszaelőznek, basszameg. A helyes úton még egyszer nekiiramodok és leelőzöm azokat, akik a tévedésünk miatt kikerültek. Ez a szép az egészben. Vagy nem, van szebb is. Nekiiramodok, egyedül érek a sánchoz, ahonnan csak egy hasassal van esélyem a pályát teljesíteni. Ki van találva. Eszembe jut, hogy a strandon kértek a gyerekek ugorjak velük együtt, ott cikinek éreztem, de már megbántam. Gyerekkoromban ugrottam utoljára. Még futottam, mikor igénybe vettem a közönség segítségét, hogy ugorjak, mit csináljak, ők meg mondták, hogy messziről és hajráááááá!!! Elvesztettem az agyamat, felfutottam a sáncra, szem becsuk, jöjjön aminek jönnie kell, a végrendeletemet lekörmöltem az éjjel. Túléltem. :)

Hallottam, hogy van mögöttem valaki, nem engedtem az előzést, aztán mégiscsak elslisszolt mellettem. Ő lett a második helyezett.

Még pár akadály, gumikerekeken átszaladás, lógó gumikon átfutás, amiken áthaladáskor ha nem hajolok el úgy pofán csap, hogy nézhetek. Csillagokat. Szóval csak OKOSAN. Traktoron átfutás, erdő újra, szlalomozok, szédülök, érzem, hogy már sokkal nehezebb minden egyes akadály, lassulok és a tudat, hogy a cél a domb tetején van, nem mondom, hogy nem örültem, hogy nem kell még egy kört menni. A célhoz útban fel a dombra érkezett a kérés, hogy együtt fussunk fel a csúcsra. Egy tök ismeretlen férfi volt, megfogta a kezemet, felemelte, mintha csak győznénk, így kaptuk a részvételért járó érmet a nyakunkba.

A kupát az eredményhirdetéskor. Mert kiderült, a 35-50 éves banyák között, amilyen én magam is vagyok, bronzos lettem. Időt még nem tudok, képek még nincsenek. Nem bíztam semmit a véletlenre, egy újság fotósát kértem a rajt előtt, hogy csináljon rengeteg képet. Meglátom milyen munkát végzett.