Hiába az elhatározás, hogy edzeni megyek a rúderdőbe, még mindig nem tudok parancsolni magamnak és összevissza agyatlanul élvezem, hogy ott vannak szabadon. Arra mászok, amelyikre csak akarok, sőt ha kedvem szottyan egy kis szédülésre, rápttanok a forgó rúdra és tiszta majális.
Mekdonáldc mellett elfutva fordul a gyomrom és okádhatnékom támad.
A kávéjuk viszont egész jól tud esni.
De csak néha és csak a káfé részlegé.
Ha ezt Tampenpullék hallanák, sírnának.
De nem hallják.
Esőben futni nem kicsit jó érzés. Meg feküdni is alatta.
De csak nyáron, sok fokban.
Az első telibetoccsanás után felszabadulva, nem a lábam elé bambulva futhatok végre tovább.
Az első telibetoccsanás után éles a visítás és hangos a káromkodás.
Ordítva énekelve futni áááááááááááá nincs jelző rá, szóval kurvajó!
Már tavaly is untam a zenéket, amiket hallgatok futás közben.
Lusta vagyok újat tenni a telefonomra, vagy nézzük úgy, hogy a monotoniatűrésem az egeket verdesi.
Anyukám, ha eljön hozzánk, pakol.
Hiába mondom neki, hogy ne tegye, nem ért a szóból.
Azért nagy segítség volt a héten, csomó ruhát kivasalt, főzött, mosott, gyerekezett, meg tuti csomó mindent csinált, amit észre sem vettem.
Egy csirke összes combjával, fél kiló kapatott rizzsel, 3 szelet sütőtökös, szilvalekvárral nyakonöntött sütivela hasamban nem jó futni, sőt rossz.
Minél messzebb futok, annál messzebbről fordulok haza.
Belegyaloglás nem ér.
Olyat nem vagyok hajlandó csinálni.
Ha nem zabálnék annyit, kevesebb kiló lennék és hétfőn a rúdon sokkal könnyebben rakosgatnám magam.
Több akaraterő kellene.
De nincs.
18 km ma este.
Ójeeee!
Többször is Joss Stone-ra indultam meg, imádom az erős, rekedtes hangját!
t!
