Jobb...

...ma már....

A gyerekek sulijának futóversenye volt, gyakorlatilag ez egy városi kis verseny. Nagyon jól éreztem magam, családias hangulat, jó futás, rövid táv.

Eléggé furcsán értem célba, azt hittem megnyertem, még futottam a cél felé magasba emelt kézzel vigyorogva, mikor mondták a pálya széléről, nincs igazam, második vagyok. Még ki is szóltam, hogy ne szórakozzanak, nem vagyok vak, nincs előttem senki. Nem is volt, mert annyival elhúzott az első helyezett, hogy mire az élbolyba értem, már nem láttam (najó, a szemüvegem sem volt rajtam), hogy ő egyáltalán versenyzik. Tanulság, igenis ki kell mennem első sor közelébe rajtoláskor, mert hátulról mire előrevergődök a többieken, addigra a jók bőven elhúznak. Nem szeretnék elégedetlennek tűnni, de győzni mentem (és győztem is).:D Aki első helyezett lett, ő nyeri évek óta ezt a versenyt, úgy tudom, atléta volt korábban.

Első futós érmem

 A kicsi lánykáim is becsülettel végigfutották a saját távjukat, valamivel motiválni szerettem volna őket, mivel a futás enyhén szólva sem az erősségük. 

Nálam egyértelműen megnyerte!

Ő is, de itt még csak a rajtra koncentrál:-)

Tehát, azt mondtam Nekik, aki lefutja a saját versenyét, végigküzdi, az ma (és csak ma) annyi gombóc fagyit eszik, amennyi csak beléfér!:DDD Éltek a lehetőséggel, 4 gombóc fejenként, plusz egy-egy süti volt az adag. Én is ettem egy fél kölestortát.

Este nyomtam még 12 km-t. Csak úúúúúgy, mert szeretem!

Most pedig fáradt vagyok, nem is kicsit, mert ez a nap 4 és fél óra alvással kezdődött.